A regény évekig készült és senkinek nem mutattam meg. Egyik változatát sem, pedig volt egy pár. Mindet félbehagytam, félreraktam és a java most ott porosodik valamelyik elromlott laptop rozsdásodó winchesterén. Pedig micsoda ötletek voltak! Egy srác, akinek a fülétől az orráig lánc vezetett mindkét arcán (!) és Adrienn segítségét kérte, mert aggódott amiatt, hogy a rossz hírét keltik. Ezt imádtam.
De ezekből az időkből származik a tesztlopásos és a gázolásos sztori, csak akkor még teljesen másképp szólt.
És azt sem kell mondani, hogy Adriennt sem Adriennek hívták. A hosszú évek alatt annyi neve volt, hogy meg sem számolnám. Szerintem nagyjából végigzongoráztam teljes anyakönyvezhető lánynevet, kivéve azoknak az ismerőseimnek a keresztneveit, akiket ki nem állhatok (ez érthető).
Fogalmam sincs, hogy készült el végül Az alibi. Rémlik valami olyasmi, hogy a tesóm rám parancsolt, fejezzem már be legalább az egyiket, ha ennyit szenvedek vele, és néha vannak olyan pillanatai, amikor jobb nem vitatkozni vele, tehát megtettem.
Ezután odaadtuk az egyik barátjának, Erikának. Ő volt az első olvasóm. Meg ne kérdezzétek, miért nem például a tesóm volt az, aki elsőként elolvasta, vagyis ne tőlem kérdezzétek, de Erikával nagy szerencsém volt, és azóta is nagyon hálás vagyok neki, mert az elejétől fogva támogatott.
Ha ő nem mondja, nyilván soha nem jutok el odáig, hogy elküldjem a kéziratot. Így viszont megtettem.
Két kiadót választottam ki, de tényleg nem számítottam semmire, éltem tovább az életem.
Aztán karácsony előtt valamivel Till Katalin a Cicerótól felhívott.
Ezt a karácsonyi ajándékot überelje valaki, nem? 🙂
