Van nekem egy fiúkutyám, úgy hívjuk, Zé. Meg még jó néhány néven. Ivartalanítás után például nótoriusan lányneveken szólongattuk…
Zét szeretik az emberek. Azok az emberek, akiknek nincs kutyájuk, nem biciklisek, nem járnak futni, és úgy egyébként nem a közelünkben laknak, mert Zé ránézésre egy tök cuki kutyus. De ha az előbb felsorolt csoportba tartozol, neked annyi. Ugatás, kergetés meg még ami kell…
Zé enyhén antiszociális.
Az utcánkban élő kutyák közül eggyel jön ki, ami nagyon-nagyon rossz arány. A környékbeliek közül is csak néhány barátja van, ráadásul ki tudja, miért, de imádja a kétszer akkora jószágokat, mint ő. Nagyzási hóbort… vagy kisebbségi érzés…
A többi kutyával állandóan összeakaszkodik, kicsivel-naggyal-óriásival, méret nem számít.
Ha viszont játszik a barátaival, akkor nem számít semmi. Leginkább mi nem. Olyan persze nincs, hogy hívásra lábhoz jöjjön, hogy ránk nézzen, megrezegtesse a fülét vagy valami. Dehogy. Ezután jön a hajkurászás, amikor többen kergetünk egy pöttöm fehér kutyát. Nem annyira ciki, mert nem csak mi rontottuk el a házi kedvencünket, a mi környékünkön gyakori látvány a pici kutyák után rohanó gazdi.
A futtatóban.
Oké, mégis kínos egy kicsit.
Egy-egy ilyen játék alkalmával néha – az időjárástól függően – olyan koszosan tér haza, hogy egyből behajítom a kádba, amit nem igazán visel jól. Volt róla szó, hogy befestjük feketére, de állítólag ez állatkínzás, amit törvény büntet (hál’ istennek), szóval elvetettük. Egy-egy húzósabb kaland után az is felmerült, hogy lecseréljük, elvégre benne vagyunk az egyéves garanciális időben, de ez a lendület is alábbhagyott idővel… Lustaság meg minden 🙂
Mindenesetre most már tanárhoz járunk, célunk, hogy elismerjen engem “felsőbb hatalomként”, amivel valószínűleg jól haladunk, mert két hét masszív gyakorlás után sikerült elérni, hogy pórázon vezetve szót fogad. Yeah!!! 🙂
){kind=link}