Ma van a költészet napja.
Saját magamon tapasztalom, hogy még azok is, akik nem állnak közel a versekhez, a költészethez, őrizgetnek magukban egy-egy olyan verset, vagy egy költőt, aki valamiért kedves nekik, mert mondjuk egy történet kötődik hozzájuk, vagy csak mert ez valamiért mégis tetszik nekik.
Nos, nekem is akad ilyen, nem kevés, és ezen a napon megosztok egyet veletek.
Ez a vers igazából a nővérem egyik nagy kedvence, épp ezért jó néhányszor próbálta nekem elszavalni, de szinte mindig belezavarodott, ezért aztán idővel én is megkedveltem, annyit nevettem rajta ?
És idővel tényleg meg is tetszett.
Szabó Lőrinc:
Dzsuang-Dszi álma
Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.
– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,
s a lepke vigan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…
És felébredtem… És most nem tudom,
most nem tudom, – folytatta eltünődve, –
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? –
Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –
Ő mosolygott: – Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! –
Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,
és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.
